Nekem még nem is...

nő a mellem. Vagyis igen... ö nem...csak...úgy értem nem nekem...na de! :D

Az alig 10 éves uncsihugom lassan belelép a felsősök világába. Jó-jó persze még addig van neki 1 éve hátra de azért még is kezdem egy picit irigyelni. Az érzéseim és az emlékeim azt súgják ugyanis, hogy 10-14 éves korig történnek a legjobb dolgok az emberrel az iskolában és úgy alapjában véve az életben. Aztán onnantól felfelé egészen az érettségiig minden kezd elsötétedni. Legalább is nálam ez volt és lehet, hogy nálad meg másképp. Az alsós éveimből körülbelül annyi emlékem van, hogy imádtam a rengeteg ének órát, a kis énekkart, az ünnepségekre való készülődéseket, a zeneiskolát, a kis körjátékokat az udvaron, a rengeteg fellépést, a sok-sok megtanult bölcsességet az ének tanárainktól és Györgyi nénit is, az alsós osztályfőnökömet. Ő volt nekem a második anyukám, épp ezért is esett egyszer annyira rosszul, hogy egy anyák napi köszöntőre készülő kis műsor próbáján rám kiabált, mert éppen elkuncogtam magam valamin. Jobban mondva valaki nevettetett mint mindig... és én mindenre vevő voltam, vagyok és leszek . :) Aztán jöttek a felsős évek és emlékszem, hogy elképesztően meg voltam rökönyödve... féltem-féltünk tőle. Féltünk mindannyian, hiszen bekerültünk a "nagyok" közé. Gondolom ezen ti is keresztül mentetek. Aztán minden gond elszállt, hiszen szépen lassan beleszoktunk és felvettük mi is a kesztyűt. A diáknapok, a nagy énekkar, a dobogó amire csak a nagyok ülhettek/mehettek fel a szünetben az udvaron, az együtt átizgult oltások és szekrényugrások. Az első nagy "igazi" tornatermi diszkók melyek volt, hogy este 9-ig eltartottak és mi úgy flangáltunk ott a folyosókon mint "a nagyok". Pedig nem voltunk azok. Hetedik-nyolcadik osztály környékén ugyanis történt valami az osztálytársainkkal, valami ami akkor nekem nagyon misztikusnak és érthetetlennek tűnt. Elkezdtek párunkat, akik az idők kezdete óta egy baráti közösséget alkottunk (úgy 4-5 lány) érthetetlen okok miatt utálni.

Utálták, hogy nem mentünk velük, a többi lánnyal k*rválkodni, rendet bontani és csak úgy egyszerűen nem vonzott minket sem az ő körük és őket sem a miénk. Ám itt most meg kell, hogy álljak és meg kell, hogy cáfoljam magam. Talán még is érdekelte őket a mi kis "különc" világunk és piszkálta az orrukat, hogy pasizás és osztályfőnökik nélkül, hogy a francba lehet boldogan élni. Igen,...elkezdtek minket "különcöknek" hívni és ez csúnyán ránk is ragadt. Így visszagondolva talán csak irigyek és kíváncsiak voltak, de ez akkor nekünk hatalmas érvágás volt és teljesen beárnyékolta az utolsó évünket.... és itt van a kutya elásva... ezért is vagyunk mi Mina-val a Team Weirdo. Amit így még mindig nem nagyon fogtok megérteni...

....és milyen ironikus. Mi nem jártunk pasizni és nem kavartunk minden nap másik osztálytárssal, mégis főleg ott hetedik, nyolcadik tájékán rengeteg fiú állt be a csapatunkba. De csak mint barátok és ez pont elég volt. Őket nem érdekelte, hogy mi különcök vagyunk vagy, hogy mennyire jó vagy nem jó kinézetű csajokból állt a csapat. Beszálltak hozzánk és rájuk a mai napig mosolyogva gondolok vissza. (Ugye Mina?) Talán mert nekik is elegük lett a p*csájukat állandóan odatartó ribikből és mivel a fiúk úgy is későn érnek, így nyugodtabb vizekre eveztek. ...és mindezektől függetlenül ha valaki megkérdezi, hogy melyik osztálytalálkozóra mennék el legszívesebben, akkor az általános iskolát mondanám. Ugyan is ők azok az emberek voltak, akik az életünkben sorsdöntő dolgokat okoztak és tőlük is lettünk azok, akik ma vagyunk. Meg is mondtam Mina-nak, hogy ha lenne találkozó, elmennék és annak a bizonyos lánynak aki tulajdonképpen elnevezett minket különcöknek és akinek mellesleg B-vel kezdődik a neve és iankával végződik, ( :D ) megölelném és megköszönném neki, hogy ráébresztett milyen értékes, különleges és szeretetre méltó félszerzetek is vagyunk mi valójában. Mi, a különcök. ...akik azóta büszkék a nevükre.

Na és nem mintha kárörvendés céljából de azt is megnézném, hogy kinél hogyan nyújtotta be a számlát a sors.

......... de

Hogy jön ide a mell? :D

Az unokahúgom most készült negyedikes lenni az általános iskolában és a minap kétségbeesve fordult az anyukájához a következő kérdéssel: " Anya, nekem mikor fog már végre megnőni a mellem? Mert a Lujzinak, a Piroskának, Julcsának és a Rozinak is van már egy kicsi."

Persze megkapta a megnyugtató választ, hogy nem mindenki egyforma és ne aggódjon emiatt ... ám engem még is elgondolkodtatott a dolog és eléggé nyugtalanít. Alig 10 éves és már most ezen jár az esze. Úgy értem ezalatt a 9 és fél év alatt sikerült a társadalomnak és médiának úgy beszennyeznie a kicsi hugi, tiszta agyacskáját, hogy máris blokkok alakultak ki benne és félelmek a testével kapcsolatban. Holott erre semmi szüksége nem lenne, vagy legalább is ráérne még ezen izgulni. ....és ebben mindenki hibás és mindenki az oka. ... és ezek azok az érzések amiktől nagyon féltem őt. Mert én is ebben nőttem fel és a mai napig is ebben élek. De az már csak én vagyok, majd az megoldom magam, de őőő.

Nem tudom, hogy mi lesz nála a megoldás. Csak bízni tudok a Mindenhatóban, hogy megmutatja majd neki a helyes utat. ...és az a helyes út talán pont én leszek? Lehet, hogy azért mentem keresztül azon és azokon a dolgokon, hogy egy nap majd megtanítsam őt, milyen a helyes gondolkodás... és ezt is most pont azért írom és azért kellett leírnom, hogy erre rájöjjek és ezentúl küldetésemnek tekintsem az uncsihugi terelgetését. -és ennek ti mind a szemtanúi voltatok-
Na... jól van. Most már nyugodtan fekszem le... :D