Mielőtt bármit is elkezdenék hablatyolni, először is szeretném megköszönni annak az ismeretlen srácnak akit ma láttam az utcán, egy éppen Red Hot Chili Peppers - Scar Tissue című számát hangosan lejátszó telefonnal a kezében.
Köszi, hapsikám .... nélküled ezek a "világmegváltó" gondolatok nem jutottak volna az eszembe! :)
Történt ugyan is, hogy ez a picit emós, picit punkos és rokkeres kinézetű Bad Kid végigbandukolt a kocsi mellett, amiben éppen várakoztam és elmélkedtem. Először arra lettem figyelmes, hogy milyen dal szól a telefonjából aztán rögtön arra gondoltam, hogy megint csak egy újabb "utcazenész" májer gyerek, ám aztán eszembe jutottak a következő gondolatok....
Milyen érdekes, hogy egy zenekar és a terméke milyen rengeteg formában tud elterjedni és milyen sokféle emberi sorsot és élethelyzetet követ végig a világon, és teszi mind ezt időtlenül. Például itt ez a fiú, aki nem volt több 15-16 évesnél és láthatóan most keresi önmagát. Látni ezt az öltözködésén és a folyamatosan változó zenei ízlésén. Kamaszodik, most szakad rá a világ minden baja, nem érti meg a szüleit, és talán azok sem őt. Az is lehet, hogy egy nagy családi perpatvarból menekült éppen otthonról -elég szomorúan, az orrát lógatva, fejét lehajtva közlekedett míg közben szólt a RHCP. Lehet. Lehet nem.
Aztán elgondolkoztam, hogy milyen régi is már ez a dal .... talán valamikor a kilencvenes években jelent meg ez az azóta is nagy sikerű, tipikus RHCP féle melankolikus mesterműnek számító muzsika. És milyen érdekes, hogy ez a talán alig 15 éves srác ezt hallgatja. Hát igen... manapság kevés jó rock zene van.
Aztán itt vagyok én is és még ki tudja hány ember a világon akiknek tiniéveit emlékezetessé varázsolta az RHCP. Ez persze nem csak róluk mondható el.
A végső konklúzióm pedig az volt, hogy a zene olyan mint a szerelem és a főnix madár.
Szerelem, mert az ember szembe találja magát egy dallal, iszonyatosan belebolondul, mondhatni szerelmes lesz bele. Jön a rózsaszín köd, csak azt hallgatja reggeltől estig és szivárványt tudna hányni a gyönyörtől. Aztán eltelik pár hónap, év vagy egyeseknél akár néhány évtized és azt veszi észre, hogy -ha még rossz is kimondani de- ráunt. Inkább már csak kedveli és szép emlékek fűzik hozzá, az élete részének tekinti...de az a szerelem inkább már csak szeretet, berögződött kötődés, hiszen a világ és az ember is folyamatosan változik.
....és főnix, mert telnek múlnak az évek és bár mi már rég "szakítottunk" a dallal, az sosem adja fel a küldetését. Észrevesszük, hogy már mást boldogít és most éppen mással éli át azt amit annó velünk. Ki tudja mi is hányadik "szeretői" voltunk? ... Sosem öregszik meg, sosem fárad meg és ha velünk meg is hal egyszer, másnál újraéled poraiból. Mondjuk például éppen egy 15 éves kamaszodó srác ájfónjában, aki tegyük fel éppen tegnap kapta meg a dalt egyik haverjától és ezidáig azt sem tudta kik azok a "pepper fiúk".
...és ez az amiért igazán megéri rajongani. (neem, nem az ájfónért), hanem egy olyan dologért, jelenségért, -vagy nem is tudom minek nevezzem- ami sosem fog cserben hagyni, ami nem száll el a népszerűségtől és folytonosan autogrammokat éget a lelkedbe ... magáért az igazi halhatatlan legendáért, a ZENÉÉRT!
