Az ember talán dolgos hétköznapjaiba iktatta be? Vagy netán ez egy életérzés volt? Mindenesetre ha lenne lehetőségem visszarepülnék azokba az igazi füstös és alkoholpárától fülledt New York-i vagy éppen londoni pubokba, ahol igazán nagy kultusznak számított jazz zenét hallgatni.- Mina mami! Házi feladat! Nézz szét a Londonodban és készíts nekem egy esszét a londoni pubokról/clubokról. :) - Igaz nem vagyok egy nagy jazz szakértő, azért azt az egy nyelvet én is beszélem mint amit mindenki más is ezen a földön, úgy hívják Zene. Nem kell hozzá szakértelem vagy társaság, talán esetleg egy pohár vörös és egy kis idő, hogy az ember belemerülhessen. Megsúgom, hogy mikor felköltöztem Pestre, az első éjszakám itt fent egyedül úgy telt, hogy kinyitottam az ablakomat, csak bámultam kifelé, bekapcsoltam Diana Krallt és próbáltam leküzdeni a zsigereimben mászkáló honvágyat és a sírhatnékot. Ezért vagyok annyira hálás nem csak a jazz-nek, hanem úgy általában a zenének, mert minden számomra borzalmasnak tűnő dolgon könnyedén átsegít. Ezért hoztam most el ezt a hangulatvilágot, mert míg aránylag friss az élmény (ami az első napot illeti), így könnyebben be tudok róla számolni. Magát a műfajt már régebb óta próbálom magamhoz közelebb csalogatni, amit egyébként még pár éve Beyoncé és Christina indított el bennem a 60-as évekbeli Aretha Franklines vissza kacsintásaikkal. (na még azok is megérnének egy misét, de majd máskor) És bár nem lettem jazz rajongó, mindig meleg szívvel gondolok rá. A jazz rajongóktól pedig már most elnézést kérek, hiszen biztosan nem csak Diana létezik, hozzám viszont egyenlőre csak ő jutott el intenzívebben.
Íme a feldolgozás, mely megmentette az életemet 2011.aug.31-én, este. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése